Dr. Rozsos István Ph.D.

„Már 5-6 éves koromban tudtam, hogy orvos leszek, édesapám a kaposvári kórház sebészeti osztályának főorvosa volt, a folyosó végében volt a szolgálati lakásunk, ha kiléptem az ajtón minden alkalommal ott mentem végig. A betegek és az egészségügyi dolgozók között éltem az életemet, láttam, hogy édesapámat mennyire szeretik, milyen hálásak neki, láttam azt a munkát, amit ő beletett. Én is ilyen ember akartam lenni. Nagyon tudatosan készültem már az általános iskolától kezdve. Nem voltam kitűnő tanuló, mert nem akartam az lenni. Arra fókuszáltam, amiről tudtam, hogy kell az egyetemhez, mellette azt tanultam meg, ami érdekelt. Mindig is az volt bennem, hogy a képességek és a lehetőségek legyenek a legjobban kihasználva, ehhez pedig szelektálni kell!

Amikor felvételiztem 1978-ban finoman szólva nem voltam könnyű helyzetben, nagyon magasra tették a lécet, de annyira céltudatosan készültem, hogy a tudásom megrendíthetetlen volt. Elkezdtem az egyetemet, sebész akartam nyilván lenni, bekapcsolódtam a tudományos diákkörbe, kutatásokba, már az első évben megjelent egy tudományos közleményem, ami amúgy ma is a napi gyógyító munka része. Az 5. évben viszont a pécsi egyetemen, a klinikai gyakorlaton éreztem meg, hogy én mindig ’csak’ a ’Pista fia’ leszek, egyáltalán nem az én munkám, tudásom alapján ítéltek meg, úgyhogy váltottam. Már szigorló orvosként megláttam az érsebészetet, azokat az elképesztő szakmai nagyságokat, akik akkor az egyetemi klinikán dolgoztak, hozzájuk akartam menni. Ezért pedig rettentő hálásak voltak, így engedték, hogy dolgozzak, a betegek mellett lehessek, tanuljak. Úgyhogy miután 1988-ban a sebészeti szakvizsgám megvolt, rá négy évre az érsebészeti vizsgát is letettem, majd 1992-ben indult a magánrendelésem, de egészen 2005-ig dr. Kollár Lajos vezetése mellett oktattam, kutattam, gyógyítottam a klínikán.

Mígnem jött az első válaszút. Akkor már Amerikában, Dél-Amerikában, Németországban is alkalmazták a lézeres érműtéteket, Magyarországon én lettem az úttörője. Csakhogy döntenem kellett: vagy forradalmat csinálok, és elindítok egy olyan technikát, ahol nem vágunk, tépünk, hanem lényegesen kímélőbb eljárással gyógyítjuk a visszereket, vagy maradok a klinika kötelékében, mert a vezetés nem engedte volna, hogy a standard-től eltérő eljárást alkalmazzak. Hát én az addig ismeretlen utat választottam. Nagyon nehéz volt hirtelen a magamra utaltság, az addig alkalmazotti lét, az, hogy rendelőket bérlek, átváltott egy teljes önállósággá. Az életemet mindig 10 éves periódusokban nézem, 2005-2015 között volt a harmadik ilyen szakasz, ahol kiépítettem ezt az új létezést, ekkor született meg a pécsi Théta Központ, most, a negyedikben a pesti is, mind inkább erre szeretnék fókuszálni.

Közben 2018-ban újabb mérföldkövet jelentett az életemben, hogy Európában elsőként végeztem mikrohullámú vénás műtétet. Ez teljesen véletlenül jött, már ha vannak véletlenek, és kifejlesztettem, majd elindítottam a mikrohullámú visszér és aranyérműtéteket. Ma már szakmai lapokban írok közleményeket, a legutóbbi webináriumon 25 ezer kolléga hallgatta az előadásomat világszerte.

Én hiszek abban, hogy merni kell nyitni, kilépni a megszokott keretek közül, de a maximális alázattal. Ha nem tiszteljük a beteget, a betegséget és saját korlátainkat, akkor jönnek a hibák! A beteg sorsa nagyon sok orvos szemében a műtőig tart, pedig a beteggel beszélgetni kell, megismerni, foglalkozni vele. Hál’Istennek az én területem olyan, ahol a pácienseim gondozást igényelnek, legyen az egy visszér, fekély, vagy cukorbeteg láb. Ez egy hosszú távú kapcsolat közöttünk. Vannak, akiknek 20-30 éve vagyok benne az életükben, gyógyítom a nagymamát, anyukát, gyereket, de egyébként is azt vallom, hogy a beteg nem egyedül van a problémájával, hanem van körülötte egy egész család, akik ugyanúgy bekapcsolódnak a gyógyításba.”