Ezért nem lett tökéletes a szemhéjplasztikám - egy páciens története II. rész

"Ezért nem lett tökéletes a szemhéjplasztikám" olvasói történet sorozatunk első része így végződött: "De mivel minden arc aszimmetrikus, ezt is be tudtam ennek a ténynek és mélyen örültem is, hogy az arc természetes hatására törekszik az orvos és remélhetőleg nem fog leugrani az arcomról a majdani végeredmény." Íme a folytatás:

A műtét előtt nem kaptam bódítót, vagy kedélyjavító szérumot. Semmit. Magamat kellett lehiggasztanom, amennyire csak erőmből és koncentrációs képességemből kitellett. A műtőben az orvoson kívül ketten voltak. Egy „műtős” és egy asszisztens. Kaptam egy papírvékony, világoszöld műtősruhát, azt kellett felvennem még a műtét előtti várakozáskor a pihenő szobában. Csak a bugyim maradhatott rajtam a zöld, hajszál vastagságú köpeny alatt. Felfektettek a műtőasztalra, kérdezték, hogy nem zavar-e ha szól a rádió és mit választok, milyen csatornát. Mondtam, hogy nekem mindegy.

Ők beszélgettek, én meg koncentráltam, hogy ne érezzek semmi olyat ez alatt az egy óra alatt, amit nem szeretnék, vagy ami mély nyomot, vagy kellemetlenséget okozna bennem akkor ott, vagy akár a távlatokban.

Betadinnal lefertőtlenítették az egész arcomat. Nem csípett. Majd rám helyeztek egy anyagot, letakarták vele az egész arcomat, kivágtak egy-egy rést a szemeknél, hogy hozzáférjenek. Nem éreztem klausztrofóbiát. Először a bal szememnél kezdte az orvos az érzéstelenítést. Szólt, hogy most érezni fogom a tűszúrást, és ha bármi fáj, szóljak inkább, beszéljek, és ne metakommunikációval éljek, mert az jelen esetben inkább hátrányt jelent, ha túlságosan mobilizálom magam. Finoman kezdte. Az első kettőt nem is éreztem. Enyhe pici tűszúrás volt, jelentéktelen. Ami azután jött, az viszont borzalmas volt. A harmadik szúrás a szemgolyónál történt és olyan mélyen éreztem a behatolást, hogy azt hittem menten megvakulok. Nagyon kellemetlen volt, mintha kinyomták volna a szememet.

És megéreztem, hogy nagy valószínűséggel, de eltalált egy ideget. Ekkor leizzadtam, azt hiszem, ha akkor állok, azon nyomban el is ájulok. Kivert a víz.

Jeleztem is a hirtelen bevillanó, szinte elviselhetetlen érzést, de az asszisztens hölgy is rögtön látta, hogy az a szúrás rosszul érintett és mondta, hogy ne aggódjak, ez egy elég kellemetlen momentum szokott lenni. A szokott lenni nem nyugtatott meg annyira. Mivel ők nem érezték azt, amit én. És viszonyítási alap hiányában nem tudtam, hogy most mit is kellene éreznem, ha nagy baj van, vagy ha ez még belefér típusú fájdalom. Ez még egészséges-e, vagy már túl van azon a határon, hogy ez normális legyen. Később visszagondolva, nem is a szúrást éreztem, hanem a nyomást, amellyel a folyadék bejutott és feszítette az említett területet. A többi szúrás nem okozott megpróbáltatást. Azt hiszem szemenként ötször szúrtak meg. Kíváncsi voltam, hogy a másik oldalon is ugyanolyan borzalmas lesz-e a harmadik, emlékezetes szemgolyó környéki offenzíva. Ott szerencsére fele olyan erejű és intenzitású támadást érzékeltem.

A bemetszésből semmit nem éreztem, csak valami olyasmit, mint amikor mélyen rányomunk egy kenőkést a bőrünkre és végighúzzuk, nem fáj, csak érezzük, hogy adott pillanatban megtörténik.

Nem tudom mennyire vérezhetett a szemem. Inkább azzal voltam elfoglalva, hogy a bal szemem, szemgolyómra mért szúrás milyen károkat okozhatott.

A hitem erős, tehát reménykedtem és bíztam abban, hogy csak nem történt nagyon nagy baj. Mindenesetre még mindig szakadt rólam a víz és környékezett egy konstans, szűnni nem akaró ájulásérzés.

Egy ideig lazábban ment a felettem zajló beszélgetés, melybe magánjellegű témák is belekerültek, mialatt persze folyt a szemem szépészeti beavatkozása. Eszembe jutott, hogy másnak is ugyanolyan fontos-e, hogy milyen akkurátus és figyelmes munkát végez, hogy a szívén viseli-e a kinézetemet, hogy neki is ugyanolyan fontos-e az a tény, hogy pár hónap múlva hogyan fogok kinézni egy fényképen, vagy, hogy ha elrontja az orvos, és torzabb lesz a végeredmény, akkor kit vonhatok felelősségre? Magamat, amiért belevágtam és nem hagytam, hogy a Jóisten, amiképpen teremtett, úgy viseljem sorsomat és veleszületett kinézetemet? Nem becsülöm meg eléggé, és nem értékelem az /át/ alakulást, hogy mindent az évek múlásával elfogadjak önmaga valójában olyannak, ahogy az természetes útján (meg) változik?

Egyszer az orvos kiszólt az asszisztensnek, hogy a bal szememhez kér még érzéstelenítőt. Ez gondolom azért is lehetett szükséges, mert nem tudta a teljes anyagot belefolyatni még az első körben, mert az idegreakcióm gátat szabott a befejezésnek.

Nem tudom, pontosan hogyan zajlik, milyen fázisokon megy keresztül egy ilyen műtét alatt a sebészi folyamat. Nem mertem megnézni előtte, biztosan találhatóak tájékoztató jellegű és ismertető kisfilmek, én ezeket műtét előtt kihagytam. Most sem akartam fantáziámmal vizualizálni és magam elé vetíteni az esetleges képeket. Amikor kicsit jobban lettem, megnyugodtam. Nemsokára szólt az orvos, hogy hamarosan végez. Amikor befejezte az egyik oldalt, konstatálta, hogy ez szép lett. Majd a másikra is hasonlóképpen reagált. Aztán megkérdezte, hogy az esztétikai tanácsadó a barátnőm-e? 

Közben kiderült, hogy a hölgy jelzett az orvosnak, hogy ha tud, figyeljen oda rám és műgonddal viseltessen irányomba.

Mondtam, hogy nem. Egyszer találkoztunk és pár üzenetet váltottunk. De hogy az általa mutatott referencia fotó miatt választottam, hogy éppen hozzá jövök, mert annyira meggyőző és tökéletesnek tűnő lett a fényképen látott végeredmény. Megköszönte, de hozzátette, hogy ő nem kedveli, ha idegenek referálnak, mert ez mindenkinek a maga „titka” vagy intim ügye, hogy milyen szépészeti beavatkozásra szánja el magát és ez kvázi nem demonstratív program. El is fogadom az álláspontját, de például, ha én nem látom azt a képet és nem kapok ajánlatot, akkor más orvosnál végeztetem el a műtétet. Ezt nem értem, hogy ennyire nem számít? Vagy ezek az orvosok, honnan szereznek, vagy kapnak széleskörű klientúrát?

A műtét végeztével az asszisztens átkísért a pihenő szobába. Mondta, hogy amennyire csak bírom, nyissam ki a szemeimet. Nehezen, de sikerült. A bal szememnél éreztem, hogy azt kevésbé tudom kinyitni, de legalább láttam, tehát megnyugodhattam, hogy a látóidegem, vagy a látásért felelős szemérzékelés funkcionálisan nem sérült. Rettenetes, hogy ez egyáltalán veszélyben forgott, még ha csak sejtés szintjén is, de végigfutott a gondolataimban és ez egyáltalán nem volt kellemes. Az asszisztens ajánlotta, hogy aznap ülve éjszakázzak, és párnákkal körbebástyázva aludjak, kerüljem a vízszintes fekvést, hogy ne menjen túl sok vér a fejembe, mert az lassítja a gyógyulást, bevérezhet a szemem.

A műtétet követő pár napban eléggé aluszékony voltam és hamar elfáradtam a nap folyamán. Ezt annak is tulajdonítom, hogy majdnem a varratszedésig csakis ülve aludtam. Tehát igazából egy héten keresztül óvatosan, vigyázva, hogy ne kerüljek nem javasolt pozitúrába, alig aludtam valamennyit.

A bal szememet nehezen tudtam összecsukni, pánikolni kezdtem, hogy bekövetkezett nálam is, hogy biztosan félévig nem fogom tudni normálisan összecsukni a szememet. Mai napig „érzem” a bal szememet.

A varratszedés nem fájt. Csak egy kis húzást éreztem, de még azt sem mondhatom, hogy kellemetlen lett volna.

Egy hétig nem érhette víz a sebet. Ez nagyjából a varratszedésig eltelt idő. A varratszedést követően még sminkelni is lehetett. A varratszedés napján már mentem emberek közé, mert elintéznivalóim voltak. Nekem kevéssé vérzett be a szem és a seb körüli tájék. Bevert és elszineződött karikáim talán nem is lettek.

Most leszek 15 hetes műtött. Ami még mindig megmaradt, hogy a bal szemem feszít, a bőrt még nem érzem lazának, a szemgolyóm bőrhártyája duzzadtabb a másik szememénél. Ha rátszem csukott állapotban a tenyeremet mindkét szememre, akkor a problémásabb oldal kicsit jobban kitüremkedik az üregéből és érezhetően feszesebb, merevebb a környezete. Sokáig például nem tudtam felnézni a bal szememmel diagonálba. A felfelé nézés még mindig akadozik, érezhető blokkolódás áll fenn. A jobb szemhéjamnál nincsenek feszítő érzések, viszont én azt úgy látom, hogy a be-és kimetszés nem történt meg teljes mértékben. Látok benne egy kanyart és hullámot, ami nyitott állapotban a bőr plusz megmaradását sejteti. Szerintem maradt felesleg a jobb szemhájamnál a külső ívben. A bal szememnél pedig úgy látom, hogy egy árnyalattal nagyobb ívben történt meg a kimetszés. Míg eredetileg én a jobb felsőszemhéjam erőteljesebb megereszkedése miatt mentem korrigáltatni, az nem olyan terjedelemben történt meg, mint én személy szerint azt megtettem volna.

De hát nem én vagyok a sebész. Plasztikai sebész. Nem szemész, hanem plasztikai sebész, akinek az arc egésze, a test egészének összképének kialakítása a szakterülete. A harmónia teljes megtalálása és megformázása. Az emberi arc és test természetes kisugárzásának elősegítése.

A varratszedés óta nem mentem vissza. Az orvos nem adott újabb időpontot a kontrollra. Annyit említett, ha van valami gond, keressem. Nem vagyok hisztis típus. Gondoltam várakozom, hogy hogyan alakul és szokja meg a szemem az új formáját. Megvárom, amíg elmúlik az egy szakaszon fennálló érzéketlenség. Talán akkor mondhatom, hogy beállt a végső állapota a szememnek.

A bal szemhéjam, érzésem szerint egy kicsit talán nagyobb kivágást kapott a kelleténél, viszont a mai napig nem tudok objektív lenni, mert még mindig nem tudom, hogy a bal szemhéj redőm zsibbadása és érzékenysége mikor változik és mikor fog visszatérni a teljes érzékelés. Ugyanis zsibbadt és érzéketlen egy terület a bal szemgolyóm környékén és abban bízom, hogy ez azt is jelenti, hogy amint ez elmúlik, azzal egyetemben elmúlik a látható különbség is a két szemem között. Az egyik tágabb és nyílt, nyitottabb tekintetet nyújt, míg a másiknál, annak a külső horizontján egy fáradt kutyaszem köszön vissza rám. Bosszantó, hogy elképzelésem sincs arról a stációról, ami mondjuk véglegesnek mondható.

Mikor kezdjek el igazán aggódni azon, hogy ez tényleg így fog maradni? Egyik nap szeretek tükörbe nézni, mert tetszik, amit látok, vagy éppen aznap jobb passzban vagyok és elfogadom. 

Volt olyan nap, amikor nagy ívben kerültem a lakásban található összes tükröt. Van egy aforizma: hogy mindent meg lehet szokni. Nem tudom. Ebben a témában nem tudom, hogy ez egy nőnek olyan tény-e, amire csak úgy rámondja, hogy mindent meg lehet szokni. Lehetne tökéletes is az eredmény, vagy számomra tökéletes, még a hibáival együtt is. De nekem, aki nap, mint nap a tükörbe kell nézek, fontos volna, hogy azt lássam, amit látni kedvelnék, és ne direkt kikerüljem a szembenézéssel, a szembekerüléssel való, folytonosan fennálló kompromisszumos találkozást.

Nem tudom, hogy megbántam-e, vagy jól tettem, hogy végül rászánva magam, belevágtam a műtétbe.

Sok visszajelzésből ítélve, -akik csak azt konstatálják, hogy frissebbnek hatok, mint korábban, de kardinális változást nem vesznek észre rajtam,- vajon nekik higgyek, vagy annak, hogy minden arc a megszenvedettségétől és a tapasztalataitól válik a redőin, ráncain keresztül is szebbé és szebbé. És az öregség csak még nemesebbé és értékesebbé teszi az embert és vétek elhitetni magunkkal, a környezetünkkel, hogy az idő nem múlik. Mert ez csak önámítás, és pont azáltal válunk tucattá, hogy vészesen haladunk a mások által elfogadott divatok után és reszketve mímeljük a trendeket. Elveszítjük önmagunkat, a lényünket, az egyedi, megismételhetetlen teremtményi mivoltunkat.

További és bővebb információkért böngéssz a beavatkozások között, és válaszd ki az orvosodat!

Ha tetszett a cikkünk, kövess minket Facebookon és Instagramon további tartalmakért!