Orrplasztika: Ugyanúgy szerettem volna levegőt venni, mint mindenki más - Dávid története
Általános iskola felső tagozatában egy szűk baráti társasággal rendszeresen összegyűltünk valakinél, hogy versenyekre készüljünk, szülinapokat ünnepeljünk, vagy csak egyszerűen kikapcsolódjunk egy kicsit. Egy ilyen alkalommal filmet néztünk, amikor a hatalmas, izgalomtól izzó csend közepette az egyik osztálytársam megszólalt, hogy valaki annyira hangosan szuszog… Én voltam az a valaki, aki egészen addig a pillanatig nem gondolta volna, hogy nem úgy vesz levegőt, mint mindenki más.
Természetesen a tinédzser évek alatt a szuszogás ténye háttérbe szorult, rengetegszer jött velem szembe az a fájdalmas igazság, hogy milyen az orrom formája. Legtöbbször egy bizonyos madár csőréhez hasonlították a közvetlen környezetemben lévő kortársaim. Mivel miből is állhatnának a gimnazista évek, mint hogy a fiatalok önmaguk keresésének útján próbálnak társaiktól különbözőek, jobbak, szebbek lenni. Másokon pedig úgy gázolnak át azon a bizonyos úton, hogy kiemelik társaik külső „hibáit”, amelyek miatt ők kevesebbnek, gyengébbnek, csúnyábbnak érzik magukat.
Nekem ez egy életre megmaradt egészen addig, amíg rá nem vettem magam az orrplasztikára.
Viszont a műtéthez vezető út sem volt rövid… Már 18 évesen elmentem a helyi SZTK fül-orr-gégészetére, ahol közölték velem, hogy „hát ez bizony egy nagyon csúnya orrsövényferdülés”. Továbbá nem segített a helyzetemen az sem, hogy többször is el volt törve az orrom. A törések ténye nem lepett meg. Eleven gyerek voltam, estem le pofával az ágyról, rúgtak és dobtak is képen labdával. Szóval ezeken túllendülve megkérdeztem, hogy javasolják-e a műtétet és ez az orrom formájára milyen hatással lesz. Egyrészt nem javasolták, másrészt elmondták, hogy az orrsövény helyreállításához szükséges csonttörés és reszelés miatt az akkori formája nem biztos, hogy szebb lesz, sőt…
Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer meg fogom plasztikáztatni az orromat, ha erre nincs más megoldás.
7 évvel később egy életmódváltásból felbuzdulva ismételten elmentem ugyanabba az SZTK-ba, majd ugyanazokkal a tanácsokkal távoztam, mint 18 évesen.
Rá pár hónapra, életem első főállású munkahelyének üzemorvosi vizsgálatakor szívritmuszavart állapítottak meg nálam. Addig mentem orvosról orvosra, míg nem találtunk rá valamilyen magyarázatot, hogy mit próbál kompenzálni a szívem egy egészségesnek diagnosztizált extra ütéssel. Végül konkrétum hiányában arra jutottunk, hogy talán a kiegyensúlyozatlan légzésemet…
Akkor már tényleg nem volt mese, belevágtam az orrplasztikával foglalkozó orvosok keresésébe. Viszont férfiként ennek a szakmának az útvesztőjében nagyon könnyű volt elveszni. Mindenhol a legjobbat, a legszebbet, a legtökéletesebbet ígérték. Sok helyen az első konzultációnak borsos ára van, amikor még azt sem tudhatja az ember, hogy mit kaphat majd cserébe, kaphat-e egyáltalán valamit, amire vágyik. Végül egy plasztikai szaktanácsadóhoz fordultam, akiknek segítségével megtaláltam az orvosom.
Teljesen letaglózott, hogy az egész beavatkozás fájdalommentes és maximum két hetet vesz igénybe, hogy szembetűnően ne látszódjon az ember arcán a műtét nyoma.
Miután az egyik orvosnak megfelelő volt a választott időpontom, nála kötöttem ki, és személyesen konzultáltam vele. Nekem két kérésem volt: ugyanúgy szerettem volna levegőt venni, mint mindenki más, valamint, hogyha lehetséges, akkor egyenes legyen az orrom. Miután a doktor úr körültekintően megvizsgált, elmondta, hogy a kéréseim teljesíthetőek. Ezt követően megkaptam ott szóban, utólag pedig írásban is minden szükséges elővizsgálati tájékoztatót, valamint a műtéttel kapcsolatos információkat.
Én a legapróbb részletekig körültekintő ember vagyok, szóval mindennek utánajártam. A műtét előtt 3 héttel kértem még egy konzultációs alkalmat, hogy biztos legyek az elhatározásomban. Ezek az alkalmak is díjmentesek voltak, és megnyugodtam, hogy a legjobb kezekben leszek.
A műtét előtt 3 nappal érdekes gondolatok jöttek elő bennem. Természetesen ezek nem a saját gondolataim voltak, hanem a közvetlen környezetem féltő aggályai, amelyek halmozódtak körülöttem a műtét mellett való döntésemet követően.
Folyton ez a hármas kérdéskör járt a fejemben:
- El tudom-e majd fogadni magam egy teljesen új és más arccal?
- Mit fognak szólni mások?
- Mi lesz, ha ugyanúgy szuszogni fogok?
Természetesen a műtéttel minden a legnagyobb rendben volt. Mikor még kábán felébredtem a doktor úr ott volt nálam, akitől megkérdeztem, hogy történt-e valami egyáltalán abban műtőben, mert elsőre nem éreztem semmilyen olyan hatást vagy változást, amit egy műtét után szokott érezni az ember.
A műtét után pár órával
A műtétet követő pár napban se fájdalom, se orrvérzés, semmilyen komplikáció nem volt. Kipihentem magam abban a 6 napban, amíg a merevítő miatt otthonlétre voltam ítélve. Bár tudtam volna dolgozni is, de én tényleg mindenre fel voltam készülve.
Arra is, hogy úgy fogok kinézni, mint akit a boxringben KO-val kiütöttek. Ez a félelmem sem jött be, 3 nap után nyoma nem volt a történteknek.
A 27. születésnapomon vették le a merevítőt az arcomról. Előttem van a kép, amikor a tükörbe néztem… Egyszerre volt felemelően boldog és bosszantó az a pillanat. Felemelően boldog, mert 10 évig vártam valamire, amit valóra váltottam és ezzel leküzdöttem egy hatalmas komplexust az életemben. Bosszantó pedig, hogy mire vártam eddig, hiszen annyira könnyű volt a tanácsadástól a tökéletes eredményig vezető út. Viszont ez a bosszúság egy szempillantás alatt a semmibe veszett és maradt a boldogság érzése, mert végre megkaptam amire vágytam.
A mai napig életem legjobb élményeként gondolok vissza a műtéttel kapcsolatos időszakra. Azzal lezárva egy olyan korszakot az életemben, amiről korábban nem tehettem, mert egy velem létező adottság volt. Ugyanakkor eljött a pillanat, amikor véget vethettem ennek az egésznek.
A műtét előtti legelbizonytalanítóbb kérdésemre pedig, hogy el tudom-e majd fogadni magam egy teljesen új és más arccal? – Egy mindennapi rutinommal tudok választ adni:
A reggeli arcmosáskor ugyanaz a régi arc néz rám vissza a tükörből, mint előtte 27 évig, csak egy sokkal harmonikusabb és természetesebb formában.
Ja és már egyáltalán nem szuszogok. 😊
Ha tetszett az olvasói cikkünk, kövess minket Facebookon és Instagramon további tartalmakért!
Ha Te is szívesen megírnád saját plasztikai vagy esztétikai beavatkozásod történetét, jelentkezz az info@plasztikaesztetika.hu e-mail címen!
